Tépett levél, meggyötörte az eső, a szél és a hideg, miközben hosszú utat tett meg. Összetört, megnyomorodott, fájától messzire került, a magasban keringett s repült, szállt odafönn, léte értelmet vesztett, a mélybe hullt, s hosszú agóniában elmúlt. Volt, nincs, senki nem emlékszik rá, hogy létezett, hogy egykor szép volt és fékevesztett, hogy zöldellt, sárgállott, érzett, hogy egykoron ő volt az erdőben a legszebb. Levelek vagyunk mi is mindannyian, megszakadt életek, akiken átszaladtak az évek, elsodródtunk, hiábavalón, át téren időn s valón, messze onnan, hol valakik voltunk, hol éltünk és álmodtunk.