Az Ismerős Arcok nagy sikerű dalának ez a részlete más jelentést is hordoz a közismert értelmezésen túl: egy régi értékrend egy régi világ és egy hajdani vérség eltűnését. Törzsem legutolsó tagjaként, régi világom egyetlen megmaradt túlélőjeként és egy hajdani kötelék végső tanújaként "az egy vérből vagyunk és az egy vérből voltunk" érzésével mondva: a fenti dalszöveg minden sora a "vigasz himnusza" az utolsók számára.

Egy vérből voltunk, amíg voltunk.

Szavalat

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

/Link / Link /

Remélem eléri a reménytelenség, a bú a bánat és szenvedni fog százat, fáj majd neki a lét, az örömtelenség, a megfáradt lélekben vergődő jellegtelenség. És átérzi majd a kínt, mit okozott és mit adott, mit számomra tartogatott, könnyezni fog és érezni ezernyi megbánást, örök elkárhozást míg él és bosszúmtól szenvedve remél élettelen holnapot, elszürkült múltat, hiábavaló jövőt, fekete korszakot. Mert boldogtalanná tett és elhagyott, eldobva mint egy rongycafatot a szemétbe dobva és eltiporva egyetlen névvel átkozva, gyilkolva lelket, reményt, életet kioltva.

Tépett levél, meggyötörte az eső, a szél és a hideg, miközben hosszú utat tett meg. Összetört, megnyomorodott, fájától messzire került, a magasban keringett s repült, szállt odafönn, léte értelmet vesztett, a mélybe hullt, s hosszú agóniában elmúlt. Volt, nincs, senki nem emlékszik rá, hogy létezett, hogy egykor szép volt és fékevesztett, hogy zöldellt, sárgállott, érzett, hogy egykoron ő volt az erdőben a legszebb. Levelek vagyunk mi is mindannyian, megszakadt életek, akiken átszaladtak az évek, elsodródtunk, hiábavalón, át téren időn s valón, messze onnan, hol valakik voltunk, hol éltünk és álmodtunk. 

A semmiből érkeztem, a semmibe távozom, életem egy röpke utazás volt csupán, társtalanul, a magány homályában. Vándorként jártam be azt ami megadatott nekem. Közben voltam önfeledt gyermek, éreztem szülői szeretetet, voltam lelkes udvarló, pillanatokig elégedett, majd kitartó. A szerelem ugyan kimaradt, de éltem és éreztem, sőt egy darabig reméltem: teljes lesz életem. Nem így lett. Felnőttem, s túl sokszor végeztem olyat, mit gyűlöltem. Gyerekeim születtek, egy időre társaim lettek további utamon, mely újra a homályba vezetett. A lány kit választottam, újra idegenné vált, több fájdalmat adott már, majd jött újra a magány. Magányra születtem, életem hiábavaló volt, csak pillanatokra szólt.

Vágyom egy jobb életre, megértésre, szeretetre, a színek dallamára, látni a hangokat, érezni mit nem szabad. Vágyom a száguldó szélre, bőrömön a sóhaj érintésére, melegségre a szívemben, új életre a valóság hidegében.

Vágyom meglátni a rosszban a jót, a csúnyában a szépet, a haragban a kényszert, a káoszban a rendet, a gyűlöletben az embert, zenében a csendet, szóban a hangot, ébredőben az alvót.

Vágyom a szépre, az egészre, a teljességre, a világmindenségre. Vágyom a szabadságra, a határtalan messzeségre, a tenger ölelésére, a mosolyban rejlő ígéretre, a szívemnek szóló kedvességre.

Vágyom érteni a világot, a szenvedőt, ha kiáltott, ajtót nyitni, hol csak fal van, mosolyt látni a bajban. Vágyom szeretni, az emberekre szelíden nézni, türelmet keresni és békére lelni. 

Születünk és meghalunk, jórészt értelmetlenül. De csak JÓRÉSZT, mert ami mégis értelmet adhat életünknek, az csupán három dolog lehet: a gyerek(ek), ha maradandót alkotunk és a boldog percek. De nem könnyű megélnünk mindezt: a gyermek például nem mindig csak örömöt jelent, néha nem hasonlít ránk, gyakran elhagy bennünket (lélekben, vagy valójában), sűrűn elválaszt tőle valami (egy válás, egy hiba, amit vétünk esetleg a körülmények), vagy csak egyszerűen más utat jelöl ki számára Isten. Maradandót alkotni csak kevesek hivatottak, a boldog percek pedig úgy ritkulnak, ahogyan életünk homokja lepereg az idő homokóráján.

Az ÉLET csupa nagybetűvel akkor lehet értékes, ha harmóniába kerülünk a világgal és önmagunkkal, miközben az említett három dolgot szem előtt tartva kísérletet teszünk a belső boldogságra. Kell, hogy szeressenek, kell, hogy mi is szeresünk, kell, hogy örömöket találjunk abban, amit nap mint nap csinálunk. És még így is, még ekkor is csak átmeneti vendégek lehetünk ott, ahová vágyunk. Mert ilyen az emberi természet: örökké elégedetlen, mindig hajszol valamit és folyton sikerre vágyik.

A megoldás egyetlen dolog csupán: élvezd a pillanatot, amíg lehet!